




Laci és Györgyi blogja.L&Gy szignó alatt egy párt alkotunk.Kapcsolatunk megerősödésére kellett valami,valami plusz....És a Nemzetek konyhája heti főzés sorozat létrejöttével elkezdett valami működni....Édes falatozások-ként éltük meg ezeket a heteket és ebből aztán jött az ötlet miért ne lehetne belőle blog-bejegyzés?Így született meg a Sweet-Sneck blog a mi heti Gasztro-Randink képekben,élményekben és sztorikban összefoglalva.Szívesen megosztjuk az Olvsóinkkal!Légy hát Sweet-Sneck Olvasó!
A történelmi Magyarország területén élő németeket rendszerint sváboknak hívjuk. Ez alól kivételt képeznek a bányavárosi németek, azaz az erdélyi és a szepesi szászok. Tulajdonképpen ez egy kényelmes gyűjtőfogalom, hiszen a svájci, a bajor, és az osztrák területeken lakó németajkú népcsoportokat is sváboknak hívják.
A 19. század elején a magyar lakosság 10 százaléka volt németajkú, ami 1,8 millió polgárt jelentett. Trianon után ez igen nagyot csökkent, és csak 550 000 ember vallotta magát német nemzetiségűnek. Manapság 200 000 főre tehető a számuk, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a második legnagyobb nemzetiség Magyarországon. Leginkább Bács-Kiskun megyében, Baranyában, Tolnában maradtak.
A német paraszti konyhából nem maradhatott ki a burgonya, a liszt, a káposzta, a zsír, néhol a füstölt hús, illetve minden, ami megterem a ház körül, és amit abban az évben a spájzba betakarítottak. A hús viszonylag ritka és kevés volt, de disznóölést azért minden évben tartottak, legalább egyszer. Ezt osztották be, és mindent abban a sorrendben fogyasztottak, ahogy a szavatossága diktálta. Rengeteg volt a nudli, a knédli, a gombóc, a savanyított káposzta, a grízes vagy diós tészta, a túrót és a mákot viszont eladták, mert jó ára volt a piacon.
Levest enni előételnek, „sváb szokás”.
Nos, sokan nem ismerik ezt a mondást, pedig tényleg igaz! A 18.századig csak a svábok főztek leveseket, amik a jóllakatás céljából előzték meg a főételt. Egyszerű rántott leves kis zsírral, köménymaggal, liszttel, őrölt pirospaprikával, némi tésztával felfőzve, ennyi volt az egész. Jól esett a gyomorba, és – takarékos nép lévén - kevesebb fogyott a másik féléből. Mi magyarok is átvettük ezt a szokást, és milyen jól tettük, no nem csak a takarékosság miatt!
Nem véletlen, hogy jól ismerjük a sváb konyhát, noha én még csak a tanulófázisban vagyok, de András apai családja felől fennmaradtak az étkezési szokások, illetve az ételek elkészítésének fortélyai. Így ismertem meg az ecetes-hagymás törtburgonya salátát, a savanyú tejesbablevest, a sváb kifliket, a házi disznósajt és a kolbásztöltés csínját-bínját. Mindennek pontosan megvolt az ideje és a helye.
A precizitás és a mennyiségek pontos kiszámolása volt mindennek az alapja, lett légyen szó akár a töltelékről, akár bármi másról, hiszen ez a jó barátság titka.
A sváb terülj-terülj asztalka a leleményesség mutatója volt egy háznál. Olyan látványos és gazdag ételeket készítettetek a legolcsóbb alapanyagokból, mint mai káposztás egytálételünk. Egy szelet szalonna aprítva, pár karika kolbász, és fejedelmi ízek kerültek az egyébként ’csak’ gombócos káposztába. Éppen ilyen volt például a „Rázalék” is, ami főtt krumplival összekevert nokedli volt zsírosan, a tetején vajban sült kenyérmorzsa ropogóssal.